Ki vagy te? És mi a fenét akarsz tőlem?

5. fejezet

Izuru néma csendben hallgatta végig a mondandómat, egyetlen egyszer sem szólt közbe, nem tett semmiféle megjegyzést, csak ült ott és meredten nézett maga elé.

- Na, mit mondasz? Tudom, őrültségnek hangzik, de szerintem ez az egyetlen és legjobb megoldás, ami csak létezhet. – nézek rá lelkesen csillogó tekintettel. Nagyon el van gondolkozva, fogalmam sincs, mi járhat most a fejében. Végül lassan rám emeli a tekintetét, feláll és odasétál hozzám.

- Felejtsd el! – motyogja halkan. Alig értem meg amit mond, olyan halkan beszél.

- Miért? – teszem fel a kérdést.

- Felejtsd el! – üvölti most már bele az arcomba. – Nem fogom megengedni annak az izének, hogy a testemet használja! Egyszerűen rád sem ismerek, hogy ilyet kérsz tőlem. – mondja vádló tekintettel.

Elfordulok tőle és odasétálok az ablakhoz. Tudom, mit kérek tőle és ez nem olyan egyszerű döntés, mintsem mit vegyünk fel reggel, vagy éppen hova menjünk nyaralni, ez annál sokkal komolyabb, megértem, hogy ki van akadva és ellenzi ezt az egészet. Mégis csalódott vagyok, hogy nem mondott rá igent elsőre, bár még nem jelenti azt, hogy később nem gondolhatja meg magát. Nem tudom, mi lenne a jó, erőltetni a témát, vagy inkább hagyni, hogy megnyugodjon és feldolgozza.

- Nem kell most azonnal válaszolnod. Aludj rá pár napot, barátkozz a gondolattal. – ajánlom fel neki. A szeme villámokat szór felém.

- Nincs mit meggondolni. Nem akarom, se ma, se holnap, se soha! Világos?! – ordít rám.

Nem nézek rá, továbbra is az ablakon bámulok kifele miközben válaszolok neki.

- Ikoma, illetve Kai mert ez az igazi neve, elmondta, hogy az esetek 99%-ban veszélytelen ez az egész. Be kell vallanom, élveztem vele a szexet, a félelem, hogy nem tudom mi lesz a következő lépése felizgatott, de ez csak szex, téged viszont szeretlek, még ha ez önző dolognak tűnik is. Viszont ha eggyé válnátok…mindegy, hagyjuk inkább. – lemondóan megrázom a fejemet.

- Nem tudok tovább itt maradni – szólal meg. – Elmegyek szívni egy kis friss levegőt. – majd pár pillanat múlva az ajtó csapódását hallottam.

Két óra múlva úgy érzem megfulladok a lakásban, egy perccel se tudok tovább itt maradni. Felkaptam a hátizsákomat majd bezártam az ajtót és elindultam céltalanul bolyongani. Nem néztem merre megyek, csak szót fogadtam a lábaimnak. Amikor már egy jó ideje mentem, körülnéztem, mégis merre járhatok, majd pislogtam kettőt, mert a suli előtt találtam magam. Az órára néztem, elvileg az ál Ikoma-sensei órája még tart, úgyhogy ha már itt vagyok akár be is ugorhatnék rá és elmesélhetném neki, hogyan is alakultak a dolgok Izuruval. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, majd futva teszem meg az utat a tesiterem felé. Már messziről hallom a kosárlabdák pattogását és a többi fiú hangos kiáltását, a lelátón sikongató csajokat. Óvatosan benyitok az ajtón, és odasétálok a lelátóhoz. A tekintetemmel fürkészően körbenézek Kai-t keresve, de meglepetésemre nem látom őt a pályán. Megnyugtatom magamat, hogy biztosan csak kiment a mosdóba vagy a szertárba, aminek a gondolatára érzem, elpirulok. Lassan fél órája már, hogy itt vagyok, de Kainak még nyoma sincs. Végül nem bírom tovább, odalépek a másik tesitanár elé, aki kissé meglepődött arccal néz rám.

- Elnézést, sensei, Ikoma-sensei-t keresem, nem tudja merre találom, vagy mikor fog megérkezni?

A tanár furcsa fejet vág, kissé mintha elsápadt volna, kinyitja a száját, majd pedig becsukja, végül csak megszólal.

- A sensei egy jó darabig nem lesz. Sajnálatos baleset történt vele, kórházba került. Súlyos az állapota. – néz rám szomorú szemekkel a tanár.

Megköszönöm az információt és kisietek a teremből. Előveszem a táskámból a mobilomat, hogy rácsörögjek Izurura, de nem veszi fel, ezért gyorsan pötyögök neki egy sms-t arról mi történt Kai-al, és azonnal indulok is a kórházba.

Mindig is gyűlöltem a kórházi szagot, a légkört, ami körbelengi az egész épületet. Sietősen az információs pulthoz lépek és érdeklődöm Kai állapotáról. Először nem nagyon akarnak mondani bármit is, de mivel elég meggyőző tudok lenni, elárultak pár információt, például, hogy autóbaleset történt, egy kamion átment a szembe jövő sávba és pont Kai volt a szerencsétlen, akivel összeütközött. Most a sürgősségin van élet és halál között. Nem bírom visszatartani a könnyeimet, egyszerűen hagyom, hogy kitörjön belőlem, csak bőgök, mint egy dedós, de nem érdekel, az se hogy megbámul mindenki, aki elmegy mellettem, csak az érdekel, hogy Kai rendben legyen, épen és egészségesen. Nem tudom, mióta ülök egymagamban, de hirtelen megérzek egy kezet a vállamon majd felnézek és Izuru csodaszép tekintete néz rám vissza, lehajol és egy csókot nyom a homlokomra.

- Ne haragudj, hogy csak most jöttem, de későn olvastam el az üzenetedet. Hogy van? – kérdezi.

- Még nem mondtak semmit sem. – hirtelen felkapom a fejemet és megragadom Izurut. – Szerinted nem fog kiderülni, hogy ő nem ember? Hiszen azt mondta létrehozta csak ezt a testet, mi van, ha rájönnek, vagy ha nem tudják megmenteni? – kattog az agyam ezerrel és sok hasonló gondolat villan be. Izuru megfogja a fejemet és kényszerít, hogy belenézzek a szemébe.

- Nyugodj meg! Minden rendben lesz. Biztos vagyok benne, hogy ez a test, amit létrehoztak ellenálló és mivel sok idejük volt kifejleszteni, egész biztosan nem fognak rájönni, legalábbis ebben kell hinnünk. Bólintok Izuru szavaira, a kezeimet imára kulcsolva várom a fejleményeket.

Végtelennek tűnő órák után odajön hozzánk egy orvos, aki közli a műtét sikeres volt, de továbbra is életveszélyben van. Amikor megkérdeztem, hogy bemehetnénk-e hozzá, azt mondta rendben van, de csak 5 percre. Karon fogtam Izurut és beléptünk Kai kórtermébe. Annyira elveszettnek tűnt a fehér ágyban, és az a sok műszer ami kiállt belőle, a látvány kikészített és elsírtam magamat. Izuru magához vont és a karjai közt kicsit megnyugodtam.

- Kai, tudom, hogy hallasz. Fel kell épülnöd, élned kell. Még csak most ismertelek meg, nem akarlak elveszíteni. – újra elsírom magam.

Az elkövetkezendő pár napban mindig meglátogattuk őt, de csak most tűnt fel, hogy rajtunk kívül senki sem látogatta meg, se a suliból se rokonok. Ez felettébb érdekesnek tűnt. Ma, ahogy belépünk hozzá mintha sokkal jobb színben lenne, már a szemét is kinyitotta. Mosolyogva ültem le én az egyik oldalára, Izuru pedig a másikra.

- Ataru…

Meglepetten nézek rá, hiszen nem szabadna beszélnie.

- Ne beszélj, pihenned kell. – fogom meg a kezét.

Becsukja a szemét, majd kinyitja és rám néz velük.

- Ataru. – kezdi ismét. – Muszáj elmondanom ezt. Meg fogok halni. – majd ismét lecsukja a szemét. Én pedig ránézek Izurura, aki ugyanolyan értetlenül néz vissza rám.

- Miről beszélsz? Hiszen már sokkal jobban vagy, ezt az orvosok is megerősítették. – makacskodom. Egy apró mosoly kúszik a szájára, de aztán amilyen gyorsan jött el is tűnik.

- A ti orvosaitok semmit sem tudnak. Ha megsérül az úgymond gazdatest, akkor sürgősen keresnünk kell egy másikat, amelyik befogad, vagy pedig meghalunk. Ilyen egyszerű. – néz rám szomorúan. Furcsa őt ilyen esetlennek látni, nem pedig erősnek.

- Mennyi van még hátra? – szegezem neki a kérdést.

- Úgy érzem, még pár óra, vagy 1-2 nap talán maximum.

Odahajolok hozzá, beletemetem magam a mellkasába és ismét elkezdek sírni.

- Nem akarom, hogy meghalj, nem történhet meg. – sírom bele a takaróba. Megérzem a kezét, amint megsimogatja vele a fejemet, én pedig óvatosan, de szorosabban bújok hozzá és így maradunk ki tudja meddig.

- Költözz belém! – hallom meg Izuru hangját, akiről el is felejtkeztem. Könnyes szemmel pillantok fel rá.

- De hát, azt mondtad, hogy nem szeretnéd… - nem tudom befejezni a mondatot.

- Tudom mit mondtam, de nem szeretlek ilyennek látni, és különben is gondolkoztam rajta az elmúlt pár nap alatt. Ha Kainak is megfelel a dolog, akkor essünk túl rajta. – mondta határozottan Izuru. Mindig tud nekem meglepetést okozni. Ránézek Kaira, aki sejtelmes pillantást vált Izuruval, majd hirtelen olyan erős fény lesz a szobában, hogy be kell csuknom a szememet, nehogy megvakuljak. Pár perc múlva kinyitom a szememet, majd Izurura nézek. A tekintete viszont nem az övé.

- Sikeres megszállás. – mosolyog rám, én pedig odaszaladok hozzá, a karjaiba vetem magam és szájon csókolom. Úgy csókolom, mint akit ezer éve nem csókoltam, hevesen, szenvedélyesen. Nagy nehezen mégis eltávolodom tőle.

- És Izuru is ott van? – kérdezem.

- Persze, itt van ő is, de most időt ad kettőnknek, mielőtt átvenni tőlem a helyét. Viszont Ataru, most azonnal meg akarlak dugni. – majd válaszra se méltat, fellök az ágyra a „hullája” mellé, letépi a nadrágomat, felhúzza a pólómat, csókolja, szívja a mellbimbóimat, én meg aprókat nyögök, hiszen mégiscsak kórházban vagyunk, a kezével a nadrágom gombját birizgálja, megérinti a farkamat, majd lehajol a szájába vesz, amikor már eleget szopott megfordít, felhúzza magára az óvszert és belém hatol, erősen, durván lök, közben a nyakamat harapdálja.

- Ez az, ahh, erősebben, még, csináld, ne hagyd abba. – préselem ki magamból a szavakat. Ő pedig teljesíti minden kérésemet, ki nem mondott vágyamat.

Nem sokkal később beront az orvos az ápolóval, próbálják újraéleszteni a senseit, de persze sikertelenül, részvétet kívánnak nekünk, közben nem érdekel semmi, csak az, hogy visszakaptam őt.

Aznap este a kanapén fekszünk, pattogatott kukoricát eszünk és valami gagyi vígjátékot nézünk.

- Nagyon huncut voltál Ataru, azért a kórházi ágyon szexelni, nem vagy semmi. – kacsint rám az igazi Izuru. Elpirulok a gondolatra, hogy valamilyen szinten ő is részese volt a kis kalandomnak. Odahajol hozzám és megcsókol.

- Remélem ma este velem is leszel ilyen szenvedélyes. – csókol tovább.

A következő lépésemmel pedig megadom neki a választ.

Vége