Rejtély a szomszédban

Mióta megszülettem azóta éltem ebben a tatabányai tömbházban. A szüleim mindig is kertesházba akartak költözni, ezért amikor áron alul sikerült egyet venniük, ezt meghagyták nekem. Persze nem nagyon bántam, mert 28 évesen nem túl menő szülőkkel lakni. Nekem szerencsém van a munkahelyemmel, egy bankban dolgozom, a pénz elég jó, úgyhogy nincs okom panaszra. A régi lakók kezdtek kihalni, helyükre mindig újabb és újabb emberek, családok érkeztek. Voltak nyugis lakók, és voltak kissé idegesítőek. Egyszer valaki rendőrt is hívott, mert szinte ölte egymást a férfi és a nő, miközben a két gyerekük ott sírt mellettük.

Lassan két hónapja lehet, ogy a velem szemben levő lakásba beköltözött egy srác. Olyan 35 körülinek tippeltem első ránézésre. Olyan 180 cm, félhosszú szőkésbarna haj, napbarnított bőr, szóval elég helyes. A postaládán az alábbi nevet olvastam: Magyarosi Levente.
A jelek szerint ő is, mint én egyedül lakott. a két hónap alatt mindössze párszor sikerült összefutnom vele, amikor kitámasztotta nekem az ajtót, vagy ahogy kiléptem a bejárati ajtón, ő akkor jött fel a lépcsőn.

Számomra ő jelentette a megoldatlan rejtélyt. Hogy miért is? Volt egy nagyon furcsa szokása. Minden pénteken vendégek érkeztek hozzá, akik vasárnap reggel távoztak. És megfigyeltem még valamit. Soha, de soha nem volt a vendégek között nő. Mindig csak férfiak. Egy kukkoló voltam, de istenem, mit tegyek világ életemben kíváncsi voltam.

Aztán az egyik nap történt valami szokatlan. Egyik este épp meccset néztem a tévében, amikor kopogtak az ajtómon. Arra gondoltam biztos jehova tanúja az, vagy valami dilis aki felmérést akar végezni. Rákészültem, hogy elküldöm az anyjába az illetőt, de amikor kinyitottam az ajtót Levente állt a másik oldalon.
- Helló! - köszönt vidáman. Csak egy melegítőalső és egy fekete póló volt rajta meg egy mamusz. A haja kissé kócosnak tűnt, és késztetést éreztem rá, hogy még jobban széttúrjam neki.
- Jó estét4 - válaszoltam. - Segíthetek? - néztem rá várakozóan, de ő a hátam mögé pillantott, ezzel rájöttem, hogy addig nem fog mondani semmit sem, amíg be nem engedem. Enyhén kupis volt a lakásom, szóval égő fejjel, de beengedtem és nagyon reméltem, hogy nem marad sokáig és nem néz körül. Valamiért azt gondoltam, nála minden szép rendben van.
Belépett és az előszobában toporogtunk, én nem ajánlottam fel, hogy üljön le, ő pedig nem kérdezte.
- Ne haragudj, hogy ilyen késő este zavarlak, de csak annyit szeretnék, hogy pénteken ha gondolod este 10-re gyere át te is. Tudod tartok egy kis összejövetelt, ahol bármi megtörténhet. - mosolyogva mondja mindezt, közben érzem, ahogy az arcomat elönti a pír. Komolyan, úgy érzem magam, mint egy kamaszlány. Holott se nem kamasz, se nem lány nem vagyok.
- Bármi?
- Bármi, amit szeretnél. Ha belépsz azon az ajtón - mutat abba az irányba, ahol az ő ajtaja van - más emberként fogsz kijönni. Én várni foglak. - majd egy utolsó halvány mosoly kíséretében becsukja maga után az ajtót.
Én csak állok mint bálám szamara, de felcsigázott, az tény. Még nem tudom mit fogok tenni.

Ez persze hazugság volt, hiszen már akkor tudtam, hogy el fogok menni, mert meg akartam tudni mi folyik a szomszédban. Már arra is gondoltam, hogy drogoznak, de aztán elhessegettem ezt, mert nem akartam csalódni benne.

Letusoltam elővettem a kedvenc ingemet, farmeromat, egy kis parfüm és menetre kész voltam. A hajam szerencsére nagyon rövid, így azzal nem kellett semmit sem csinálni.
Tudtam, hogy nincs egyedül, mert hallottam nyitódni és csukódni az ajtaját. Erőt vettem magamon, majd bezártam az ajtómat, zsebre vágtam a kulcsomat és bekopogtam hozzá.
Néhány pillanat múlva felbukkant Ő, és szinte csak úgy ragyogott.
- Tudtam, hogy eljössz. - közben szélesre tárja az ajtót.
- Mégis honnan?
- Láttam rajtad, hogy te is közénk tartozol. - súgja a fülembe, ahogy elhaladok mellette. Nem nagyon értem mire célozhat, de kissé kényelmetlenül érzem magam. A levegő túl száraznak tűnik, ölni tudnék egy pohár vízért. Mintha olvasna a gondolataimban, a konyhába terel és a kezembe nyom egy üdítőitalt. Jól esik, szinte egy húzásra kiiszom, és találkozik a pillantásunk. Az ő szeme érdeklődve vizslat engem.
- Mindig ilyen mohó vagy? - nevet fel, majd elrugaszkodva a konyhapulttól int, hogy kövessem a szobába.
Kezdem azt érezni, hogy ezeket a kérdéseket csak a saját maga szórakoztatására teszi fel és nem is vár rájuk választ.
Követem a nappali felé, ahol belépve négy férfi tekintete állapodik meg rajtunk.
- Kit hoztál nekünk? - kérdezi az egyikük, akinek kissé hosszúkás arca és bajsza van. Nem túl jóképű, hunyorogva méregető típus.
Levente rám mosolyog, közben tölt egy pohár italt magának.
- Ő a szomszédom, Dávid. A múltkor már beszéltem nektek róla.
Fél perc múlva eljut a tudatomig mit is mondott. Beszéltek rólam! Rólam. Ők.
- Megkérdezhetem, hogy mégis hogyan kerültem szóba? - próbálok higgadtságot erőltetni a hangomba, de elég nehezen sikerül.
- Levi mondta, hogy lakik itt egy srác, aki talán benne lenne minden jóban. Mi persze kételkedtünk és fogadásokat kötöttünk. De - áll fel a hunyorgós - azt kell mondjam, Levi elérted amit akartál. Gratula haver. - öleli meg Leventét.
Csalódottság kerített a hatalmába. Azt hittem...nem is tudom mit hittem. Most csak el akartam menni. El is indultam, ám az ajtóig már nem jutottam el.
- Várj, ne menj el - kérlel túl kedvesen Levente.
Szembe fordulva vele dacosan felszegett fejjel nézek bele gyönyörű zöld szemébe.
- Miért ne? Hiszen nyertél! Tehát nincs több indok arra, hogy maradjak - ám továbbra sem tudok elmenni ezért bosszúsan dörömbölni kezdek.
Levi mögém lépve lefogja a karomat. Egy pillanatra abbahagyom és mint egy szobor lesem a következő lépését.
- Ha már itt vagy, megpróbálhatnád jól érezni magad. Az új srácokat mindig piszkálni szokták. Ne hagyjd, hogy legyőzzenek. Tudom, hogy téged keményebb fából faragtak.
- Nem tudsz te semmit - mondom félig neki félig magamnak.
- Akkor mutasd meg mi az amit tudom kéne.
Ellököm a kezét, majd visszaindulok a többiekhez. Még mindig érdekel, mit szoktak itt csinálni.

Egy óra elteltével még mindig csak beszélget mindenki mindenkivel. Kezdek unatkozni és a lábamat lóbálom. Érzem, hogy kilógok ebből a társaságból. Mindegyik srác jóképű, intelligens, sportos kinézetű, már a hunyorgós fazon is annak tűnik én pedig hozzájuk képest egy szánalmas alak vagyok.
Igen, az önbecsülésem nulla.

- Kezdődhet! - szólal meg Levente mire a többiek lelkesen mocorognak a helyükön.
Minden annyira hirtelen történt, az egyik pillanatban még mindenki iszogatott, beszélgetett a következő pillanatban pedig minden teljesen megváltozott.
Ijedtemben, ahogy hátrafele mentem, átestem a küszöbön. Be voltam szarva, de úgy rendesen. Végül Levente lép oda hozzám, és ahogy lehajol már nem is félek. Csodaszép, zöldel világító szempárok vesznek körül, ahogy körbejár a tekintetem. Hirtelen megszállt a nyugalom. Furcsa, mert az agyam hátsó zugában egy hang azt mondja, hogy meneküljek ki sikítve ebből a szobából, de a lábam nem engedelmeskedik és a zöld tekintetek nem engednek el.
- Állj fel! - parancsol rám Levente.
- Csak a csuklóját használjátok, ismeritek a szabályt. - figyelmezteti a többieket Levente.
- Oké, csak add már ide a fiút. - mondják egyszerre.
Fogalmam sincs mi történik, körbevesznek, tapogatnak, leveszik a ruháimat, végül teljesen meztelenül állok előttük és én mégsem szégyenkezem. Végignyalják a karomat, az erek vonalát, majd időközben megnyúlt szemfoguk segítségével belém marva kóstolgatnak.
Ráz a hideg, melegem van, meg fogom halni, a mennyben vagyok ilyen gondolatok keringenek az elmémben. Gyönyör és kárhozat. Édes és fájó.

- Fejezzétek be! - szólítja fel a fiúkat Levente, akik vonakodva ugyan, de elengednek és jóízűen nyalogatják a szájuk szélét. Utána pedig csókolják egymást, merev férfiasságukat egymás szájába adják, a többit nem láthatom mert Levenete kézen fog és a másik szobába vezet. Ide csak a hold világít be. Alig látok valamit. Becsukja mögöttünk az ajtót, majd a keze a fenekemra tapad az ajka rátalál az enyémre. Finom íze van, nem akarok elszakadni tőle, a szája lejjebb vándorol majd váratlanul beleharap a nyakamba és nyalj fal engem. A vérem lassan szivárog én pedig bódult állapotban vagyok.
- Mással is csináltátok ezt? - kérdezem.
Megtöröli a száját a ruhája ujjával majd közel hajol hozzám.
- Igen. - leheli.
- És ők hol vannak, később érkeznek? - kérdezem.
- Nem. Ők már belehaltak a minden jóba.  

Február 9.

Sziasztok!

Mivel ezer éve nem írtam semmilyen új történetet (amit szánok bánok), azt pótolni fogom hamarosan. Egészen pontosan Február 9-én várható egy kis friss tőlem. :)

Ötletem az van, már csak le kell gépelni :P

Szóval türelem, türelem hamarosan érkezik a friss, ropogós történet. :)

Ki vagy te? És mi a fenét akarsz tőlem?

5. fejezet

Izuru néma csendben hallgatta végig a mondandómat, egyetlen egyszer sem szólt közbe, nem tett semmiféle megjegyzést, csak ült ott és meredten nézett maga elé.

- Na, mit mondasz? Tudom, őrültségnek hangzik, de szerintem ez az egyetlen és legjobb megoldás, ami csak létezhet. – nézek rá lelkesen csillogó tekintettel. Nagyon el van gondolkozva, fogalmam sincs, mi járhat most a fejében. Végül lassan rám emeli a tekintetét, feláll és odasétál hozzám.

- Felejtsd el! – motyogja halkan. Alig értem meg amit mond, olyan halkan beszél.

- Miért? – teszem fel a kérdést.

- Felejtsd el! – üvölti most már bele az arcomba. – Nem fogom megengedni annak az izének, hogy a testemet használja! Egyszerűen rád sem ismerek, hogy ilyet kérsz tőlem. – mondja vádló tekintettel.

Elfordulok tőle és odasétálok az ablakhoz. Tudom, mit kérek tőle és ez nem olyan egyszerű döntés, mintsem mit vegyünk fel reggel, vagy éppen hova menjünk nyaralni, ez annál sokkal komolyabb, megértem, hogy ki van akadva és ellenzi ezt az egészet. Mégis csalódott vagyok, hogy nem mondott rá igent elsőre, bár még nem jelenti azt, hogy később nem gondolhatja meg magát. Nem tudom, mi lenne a jó, erőltetni a témát, vagy inkább hagyni, hogy megnyugodjon és feldolgozza.

- Nem kell most azonnal válaszolnod. Aludj rá pár napot, barátkozz a gondolattal. – ajánlom fel neki. A szeme villámokat szór felém.

- Nincs mit meggondolni. Nem akarom, se ma, se holnap, se soha! Világos?! – ordít rám.

Nem nézek rá, továbbra is az ablakon bámulok kifele miközben válaszolok neki.

- Ikoma, illetve Kai mert ez az igazi neve, elmondta, hogy az esetek 99%-ban veszélytelen ez az egész. Be kell vallanom, élveztem vele a szexet, a félelem, hogy nem tudom mi lesz a következő lépése felizgatott, de ez csak szex, téged viszont szeretlek, még ha ez önző dolognak tűnik is. Viszont ha eggyé válnátok…mindegy, hagyjuk inkább. – lemondóan megrázom a fejemet.

- Nem tudok tovább itt maradni – szólal meg. – Elmegyek szívni egy kis friss levegőt. – majd pár pillanat múlva az ajtó csapódását hallottam.

Két óra múlva úgy érzem megfulladok a lakásban, egy perccel se tudok tovább itt maradni. Felkaptam a hátizsákomat majd bezártam az ajtót és elindultam céltalanul bolyongani. Nem néztem merre megyek, csak szót fogadtam a lábaimnak. Amikor már egy jó ideje mentem, körülnéztem, mégis merre járhatok, majd pislogtam kettőt, mert a suli előtt találtam magam. Az órára néztem, elvileg az ál Ikoma-sensei órája még tart, úgyhogy ha már itt vagyok akár be is ugorhatnék rá és elmesélhetném neki, hogyan is alakultak a dolgok Izuruval. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, majd futva teszem meg az utat a tesiterem felé. Már messziről hallom a kosárlabdák pattogását és a többi fiú hangos kiáltását, a lelátón sikongató csajokat. Óvatosan benyitok az ajtón, és odasétálok a lelátóhoz. A tekintetemmel fürkészően körbenézek Kai-t keresve, de meglepetésemre nem látom őt a pályán. Megnyugtatom magamat, hogy biztosan csak kiment a mosdóba vagy a szertárba, aminek a gondolatára érzem, elpirulok. Lassan fél órája már, hogy itt vagyok, de Kainak még nyoma sincs. Végül nem bírom tovább, odalépek a másik tesitanár elé, aki kissé meglepődött arccal néz rám.

- Elnézést, sensei, Ikoma-sensei-t keresem, nem tudja merre találom, vagy mikor fog megérkezni?

A tanár furcsa fejet vág, kissé mintha elsápadt volna, kinyitja a száját, majd pedig becsukja, végül csak megszólal.

- A sensei egy jó darabig nem lesz. Sajnálatos baleset történt vele, kórházba került. Súlyos az állapota. – néz rám szomorú szemekkel a tanár.

Megköszönöm az információt és kisietek a teremből. Előveszem a táskámból a mobilomat, hogy rácsörögjek Izurura, de nem veszi fel, ezért gyorsan pötyögök neki egy sms-t arról mi történt Kai-al, és azonnal indulok is a kórházba.

Mindig is gyűlöltem a kórházi szagot, a légkört, ami körbelengi az egész épületet. Sietősen az információs pulthoz lépek és érdeklődöm Kai állapotáról. Először nem nagyon akarnak mondani bármit is, de mivel elég meggyőző tudok lenni, elárultak pár információt, például, hogy autóbaleset történt, egy kamion átment a szembe jövő sávba és pont Kai volt a szerencsétlen, akivel összeütközött. Most a sürgősségin van élet és halál között. Nem bírom visszatartani a könnyeimet, egyszerűen hagyom, hogy kitörjön belőlem, csak bőgök, mint egy dedós, de nem érdekel, az se hogy megbámul mindenki, aki elmegy mellettem, csak az érdekel, hogy Kai rendben legyen, épen és egészségesen. Nem tudom, mióta ülök egymagamban, de hirtelen megérzek egy kezet a vállamon majd felnézek és Izuru csodaszép tekintete néz rám vissza, lehajol és egy csókot nyom a homlokomra.

- Ne haragudj, hogy csak most jöttem, de későn olvastam el az üzenetedet. Hogy van? – kérdezi.

- Még nem mondtak semmit sem. – hirtelen felkapom a fejemet és megragadom Izurut. – Szerinted nem fog kiderülni, hogy ő nem ember? Hiszen azt mondta létrehozta csak ezt a testet, mi van, ha rájönnek, vagy ha nem tudják megmenteni? – kattog az agyam ezerrel és sok hasonló gondolat villan be. Izuru megfogja a fejemet és kényszerít, hogy belenézzek a szemébe.

- Nyugodj meg! Minden rendben lesz. Biztos vagyok benne, hogy ez a test, amit létrehoztak ellenálló és mivel sok idejük volt kifejleszteni, egész biztosan nem fognak rájönni, legalábbis ebben kell hinnünk. Bólintok Izuru szavaira, a kezeimet imára kulcsolva várom a fejleményeket.

Végtelennek tűnő órák után odajön hozzánk egy orvos, aki közli a műtét sikeres volt, de továbbra is életveszélyben van. Amikor megkérdeztem, hogy bemehetnénk-e hozzá, azt mondta rendben van, de csak 5 percre. Karon fogtam Izurut és beléptünk Kai kórtermébe. Annyira elveszettnek tűnt a fehér ágyban, és az a sok műszer ami kiállt belőle, a látvány kikészített és elsírtam magamat. Izuru magához vont és a karjai közt kicsit megnyugodtam.

- Kai, tudom, hogy hallasz. Fel kell épülnöd, élned kell. Még csak most ismertelek meg, nem akarlak elveszíteni. – újra elsírom magam.

Az elkövetkezendő pár napban mindig meglátogattuk őt, de csak most tűnt fel, hogy rajtunk kívül senki sem látogatta meg, se a suliból se rokonok. Ez felettébb érdekesnek tűnt. Ma, ahogy belépünk hozzá mintha sokkal jobb színben lenne, már a szemét is kinyitotta. Mosolyogva ültem le én az egyik oldalára, Izuru pedig a másikra.

- Ataru…

Meglepetten nézek rá, hiszen nem szabadna beszélnie.

- Ne beszélj, pihenned kell. – fogom meg a kezét.

Becsukja a szemét, majd kinyitja és rám néz velük.

- Ataru. – kezdi ismét. – Muszáj elmondanom ezt. Meg fogok halni. – majd ismét lecsukja a szemét. Én pedig ránézek Izurura, aki ugyanolyan értetlenül néz vissza rám.

- Miről beszélsz? Hiszen már sokkal jobban vagy, ezt az orvosok is megerősítették. – makacskodom. Egy apró mosoly kúszik a szájára, de aztán amilyen gyorsan jött el is tűnik.

- A ti orvosaitok semmit sem tudnak. Ha megsérül az úgymond gazdatest, akkor sürgősen keresnünk kell egy másikat, amelyik befogad, vagy pedig meghalunk. Ilyen egyszerű. – néz rám szomorúan. Furcsa őt ilyen esetlennek látni, nem pedig erősnek.

- Mennyi van még hátra? – szegezem neki a kérdést.

- Úgy érzem, még pár óra, vagy 1-2 nap talán maximum.

Odahajolok hozzá, beletemetem magam a mellkasába és ismét elkezdek sírni.

- Nem akarom, hogy meghalj, nem történhet meg. – sírom bele a takaróba. Megérzem a kezét, amint megsimogatja vele a fejemet, én pedig óvatosan, de szorosabban bújok hozzá és így maradunk ki tudja meddig.

- Költözz belém! – hallom meg Izuru hangját, akiről el is felejtkeztem. Könnyes szemmel pillantok fel rá.

- De hát, azt mondtad, hogy nem szeretnéd… - nem tudom befejezni a mondatot.

- Tudom mit mondtam, de nem szeretlek ilyennek látni, és különben is gondolkoztam rajta az elmúlt pár nap alatt. Ha Kainak is megfelel a dolog, akkor essünk túl rajta. – mondta határozottan Izuru. Mindig tud nekem meglepetést okozni. Ránézek Kaira, aki sejtelmes pillantást vált Izuruval, majd hirtelen olyan erős fény lesz a szobában, hogy be kell csuknom a szememet, nehogy megvakuljak. Pár perc múlva kinyitom a szememet, majd Izurura nézek. A tekintete viszont nem az övé.

- Sikeres megszállás. – mosolyog rám, én pedig odaszaladok hozzá, a karjaiba vetem magam és szájon csókolom. Úgy csókolom, mint akit ezer éve nem csókoltam, hevesen, szenvedélyesen. Nagy nehezen mégis eltávolodom tőle.

- És Izuru is ott van? – kérdezem.

- Persze, itt van ő is, de most időt ad kettőnknek, mielőtt átvenni tőlem a helyét. Viszont Ataru, most azonnal meg akarlak dugni. – majd válaszra se méltat, fellök az ágyra a „hullája” mellé, letépi a nadrágomat, felhúzza a pólómat, csókolja, szívja a mellbimbóimat, én meg aprókat nyögök, hiszen mégiscsak kórházban vagyunk, a kezével a nadrágom gombját birizgálja, megérinti a farkamat, majd lehajol a szájába vesz, amikor már eleget szopott megfordít, felhúzza magára az óvszert és belém hatol, erősen, durván lök, közben a nyakamat harapdálja.

- Ez az, ahh, erősebben, még, csináld, ne hagyd abba. – préselem ki magamból a szavakat. Ő pedig teljesíti minden kérésemet, ki nem mondott vágyamat.

Nem sokkal később beront az orvos az ápolóval, próbálják újraéleszteni a senseit, de persze sikertelenül, részvétet kívánnak nekünk, közben nem érdekel semmi, csak az, hogy visszakaptam őt.

Aznap este a kanapén fekszünk, pattogatott kukoricát eszünk és valami gagyi vígjátékot nézünk.

- Nagyon huncut voltál Ataru, azért a kórházi ágyon szexelni, nem vagy semmi. – kacsint rám az igazi Izuru. Elpirulok a gondolatra, hogy valamilyen szinten ő is részese volt a kis kalandomnak. Odahajol hozzám és megcsókol.

- Remélem ma este velem is leszel ilyen szenvedélyes. – csókol tovább.

A következő lépésemmel pedig megadom neki a választ.

Vége

Ki vagy te? És mi a fenét akarsz tőlem?

4. fejezet

Izuru lélekszakadva ért oda az iskola kapujához. Mivel egész idáig rohant, muszáj volt leülnie egy padra. Ahogy lassan helyreállt a légzése, felállt és indult volna tovább, de hirtelen meglátta Ikoma-senseit kilépni a kapun. A sensei sietősen szedte a lábát, szinte futva tette meg az utat az autójáig, majd sebesen elhajtott. A rossz érzés egyre jobban eluralkodott Izuruban, ezért futólépésben tette meg az utat a suli bejáratáig. Először a szertár felé vette az irányt, mert valami azt súgta neki, hogy ott fogja megtalálni Atarut. Útközben az egyik takarító megállította, de aztán kimagyarázta magát, hogy csak a tesicuccáért jött vissza. A tornateremben csend honolt. Izuru fülelt, hátha meghall valamit, de egy árva nesz se hallatszott. Vett egy mély levegőt és lenyomta szertár kilincsét, majd mielőtt belépett volna felnyomta a villanyt. Belépve hatalmas rendetlenség fogadta. Minden felszerelés szanaszét volt dobálva. A hátsó részből egy halk nyöszörgés hallatszott. Izuru óvatosan lépkedve megindult a hang irányába. Amikor odaért nem akarta elhinni, amit lát. Ataru ott feküdt egy szivacson teljesen meztelenül, kikötözve, megkínozva, véresen. Izuru nem tudott megszólalni, a térdei megbicsaklottak, elesett és csak sírt és sírt.

Fogalmam sincs mióta feküdhettem itt, csak azt tudom, hogy olyan mintha valaki sírna a közelemben. Óvatosan megmozdítom a fejem a hang irányába, rohadtul fáj a mozdulat, de sikerül annyira elfordítanom, hogy megláthattam Izurut egy zsámolyon ülve könnyes szemekkel. Riadt tekintettel néz rám, hirtelen feláll, majd visszaül, rágcsálja a szája szélét, szörnyen ideges és látom rajta a tehetetlenség okozta dühöt is. Közben észreveszem, hogy a kezem nincs többé megkötözve, így óvatosan felnyalábolom magamat és felküzdöm ülő helyzetbe. Izuru továbbra is engem néz, már nem kell sok, hogy megkérdezze.

- Ki tette ezt veled? – mondja ki végül a várt kérdést. Mit mondhatnék? Azt se tudom elhinné-e, még nekem is alig akar összeállni a kép, hogy a büdös francba magyarázzam ezt el életem értelmének?!

- Ő volt igaz? A sensei. Amikor ideértem, láttam elhajtani a kocsijával. – lehajtott fejjel beszélt, majd felállt, és belebokszolt a falba jó erősen. – Ezért meg fog fizetni! Kicsinálom! – hajtogatta egymás után ezeket a szavakat. Teljesen ledöbbentem. Még sosem láttam Izurut ilyen dühösnek és harciasnak. Persze a helyzetet nézve, teljesen érthető a reakciója, de mégis furcsa.

- Nem ő volt. – válaszolom végül. Erre megáll, rám néz, próbálja kiolvasni a tekintetemből az igazságot.

- Ne védd őt! Nézd meg mit csinált veled! Megerőszakolt, megvert! Hogy vagy képes fedezni? – kiabált rám.

- Nem fedezem, csak nem ő volt. Figyelj, majd később megbeszéljük ezt, jó? Tényleg szarul érzem magam, haza szeretnék menni. Kérlek. – könyörgő bociszemekkel nézek rá. A tekintetén láttam valamit elsuhanni, amit nem tudtam hova tenni, de végül odajön hozzám, felnyalábol, és itt hagyjuk végre ezt a borzalmas helyet.

Egy hétig nem mentem iskolába, de nagyon hamar elérkezett a hétfő, amikor is muszáj bemennem. Izuru az eset óta nem szeretkezett velem, azt hitte megtörtem, pedig őt jobban megviselte ez az egész, mint engem. Belegondolva tényleg nem normális, hogy engem, mint áldozatot fele annyira se érdekel a dolog, mint őt. A beszélgetést a történtekről azóta is húzom-nyúzom, tudom, ez sem tetszik neki, válaszokat akar, de nem adhatok neki, amíg én sem látom világosan a helyzetet. Nem várt meg, nélkülem ment el a suliba. Összeszedtem a cuccaimat, felkaptam a mappáimat, kinyitottam a bejárati ajtót és beleütköztem egy mellkasba.

- Elnéz… - próbáltam kinyögni, de elakadt a szavam, mert akinek nekiütköztem nem más volt, mint Ikoma-sensei. Lökött rajtam egyet, majd bejött utánam vissza a lakásba és becsukta az ajtót.

Határozott mozdulatokkal, mint aki otthon van becsattogott a nappalinkba és kényelembe helyezte magát a kanapén. Nem tehettem mást, követtem és leültem a könyvespolc mellett levő fotelba.

- Látom felépültél Ataru. Tudod, nagyon szexi voltál megkötözve. Láttam a szemedben, hogy élvezted, még ha tagadni is próbálnád. Imádtad a farkamat a szádban. – megnyalta a szája szélét, ahogy ezt kimondta.

- Nem fogom tagadni. Soha sem gondoltam volna, hogy élvezni fogom az ilyen szexet. Főleg nem egy idegennel. – nyomtam meg a szó végét.

Óvatos mosolyra húzódott a szája. – Mire gondolsz? – kérdezte végül.

- Mondja meg maga. – válaszolok rezzenéstelen arccal. – Mielőtt megerőszakolt volna, azt mondta, a sensei ártatlan. Hogyan értette ezt?

- Tényleg tudni szeretnéd a teljes igazságot? Úgy gondolod az elméd képes befogadni az elhangzottakat? – fürkészően néz, de állom a tekintetét, ezért végül folytatja. – Hát legyen. Itt az ideje megtudnod az igazságot.

A gyomrom görcsbe rándul, hányinger kerülget, szédülök, de alig várom, hogy kiderüljön, mi a szar történik az életemmel.

A lábát feldobja az asztalra, fog egy párnát a feje alá rakja majd végül szólásra nyitja a száját.

- Minden az álmaidban kezdődött. Amit ott átéltél az valóságos volt. Először csak úgy tudtam hozzád kapcsolódni, mivel nekem nincs testem, viszont az álmaidban tudtam magamnak szerezni egyet. Amint megerősödtem, kitörtem az álmaidból és megszereztem magamnak Ikoma-senseit. Hazudtam neki, azt mondtam, amit hallani szeretett volna, ezért belement abba, hogy a testét használjam. Persze ahogy ez megtörtént, mindent el is felejtett, tehát nem emlékezett rám, sem az egyezségre, mígnem te felhoztad neki a büfés dolgot.

Most aztán kikerekedtek a szemeim. Ez az egész tisztára olyan, mint egy kész átverés show vagy egy X-akták vagy nem tudom.

- Szóval, akkor a tudatalattija mélyéről előástam az emlékeit? – kérdeztem vissza.

- Pontosan. Bevillantak neki dolgok, amiknek nem lett volna szabad, ezért azt tettem, ami helyes.

Vártam, hogy folytassa, de csak meredten maga elé bámult.

- Micsodát? Újra kitörölte a memóriáját? – tippeltem, de csak megrázta a fejét.

- Ennyire azért nem egyszerű a dolog, elvittem a bolygónkra, hogy ott éljen tovább. A bolygónkon létrehoztuk teste tökéletes másolatát, amibe beköltöztem és itt vagyok.

- A sensei belement ebbe, mármint hogy elvigyék? – valahogy ez nem tűnt túl reálisnak nekem. Viszont az eddig elmondottaktól egyáltalán nem akadtam ki, sőt izgalommal töltöttek el. Azt hiszem már szinte vártam valamiféle természetfeletti magyarázatot minderre.

- Persze, mert a mi világunk a dugásról szól. Ez tart életben minket. Neki pedig nincs más dolga csak baszni egész nap, minden másról gondoskodunk. Hülye lett volna kihagyni. Te valamiért különleges vagy, nagyon erős a szexuális kisugárzásod. Ezért is kellesz nekem. – a szemeiben őrült vágy égett. A tekintetével levetkőztetett.

- Persze adok haladékot, hogy rendezhesd a kis barátoddal a dolgot és megszabadulj tőle. – mondta félvállról.

- Tudok egy sokkal jobb megoldást. – mosolyodtam el.

- Mi lenne az?

- Hozok egy pohár vizet és elmondom.

- Ataru, itt vagy, Ataru?

- Igen, bocsi, csak rendet raktam. – bukkantam fel a kanapé mögül.

Izuru kérdően nézett rám, majd megvonta a vállát, a hűtőhöz sétált, kivett egy doboz narancslét és belekortyolt.

- Miért nem voltál suliban? A rohadék miatt? – kérdezte.

Odasétáltam hozzá, kézen fogtam, majd a kanapéhoz húztam.

- Ülj le, beszélnünk kell.

Ki vagy te? És mi a fenét akarsz tőlem?

3. fejezet

Ahogy kiléptem a fürdőszobából és egy mélyet szippantottam a levegőbe, kellemes kávéillat kúszott az orromba. Sietve magamra kaptam a hófehér ingemet, majd az ágy alól előhalásztam a farmeromat és kisiettem a konyhába. Izuru már ott ült az asztalnál egy könyvel a kezében, majd amikor meglátott, letette és rám mosolygott.

- Fogadjunk nem hagytál nekem meleg vizet – mondta nekem, miközben levettem a polcról kedvenc piros pöttyös bögrémet és megtöltöttem az energiát adó kávémmal, majd leültem vele szemben.

- Miért, kellett volna? – húztam fel a szemöldököm. – Reggelente úgyis csak cicamosdást szoktál csinálni, ahhoz bőven elég neked a langyos víz is.

- De egy cica is inkább mosakszik meleg vízben – mosolygott továbbra is rám. Imádom a mosolyát, amikor azok a huncut kis gödrök megjelennek a szája szélén. Nem bírtam magammal, áthajoltam az asztalon és szájon csókoltam. Lassan kinyitotta a szemét.

- Ha így akarsz lekenyerezni, kevés lesz. Ahhoz minimum egy egész napos szexmaratont kell tartanod velem, hogy elnézzem ezt neked – majd felállt, a mosogatóhoz ment elöblíteni a bögréjét.

Én is felálltam, odamentem hozzá, hátulról átöleltem és mélyen magamba szívtam az illatát. Kezemmel megkerestem teste sajgó pontját és elkezdtem simogatni, amire egy halk nyögés hagyta el a száját.

- Piszok egy zsarnok vagy, ugye tudod? Szerencséd, hogy szeretlek – haraptam bele játékosan a fülébe.

Izuru hirtelen megfordult és megcsókolt. Lágyan, mégis szenvedélyesen. Lassan elhúzódott tőlem, közben igyekezett visszaszerezni az önuralmát.

- Sajnos szerelemből nem lehet megélni, és vár a suli. Ma elég hosszú napom lesz. Pedig szívesebben kényeztetnélek téged – húzott magához egy utolsó csókra, majd ellépett mellőlem, és kiment a nappaliba a táskájáért. A suli említésére görcsbe rándult a gyomrom. De ma elérkezett az a nap, amikor tiszta vizet öntök a pohárba.

Első órám angol lett volna, viszont mondtam Izurunak menjen be nyugodtan én majd utána megyek, csak beugrom még a büfébe. Vonakodva bár, de bement órára nélkülem. Elindultam a tesi öltözők felé. Egész éjszaka az álombéli zaklatómon és Ikoma-sensei-en járt az eszem. Túl sok az egybeesés a kettő között, még ha abszurdnak is tűnik, és ellenkezik a józanésszel, márpedig hiába agyaltam rajta, más magyarázat nem jutott az eszembe, úgyhogy úgy keltem ma fel, hogy felkötöm a gatyát és tisztázom most és mindenkorra ezt az egészet a sensei-el. Ajtócsukás zaja ütötte meg a fülemet, majd megláttam Ikoma-sensei-t ahogy bezárta az irodája ajtaját és elindult velem szembe a folyosón. Itt a remek alkalom megállítani.

- Ne haragudjon, sensei – szólítottam meg.

- Mit akarsz? Sietek, a többiek már várnak rám. – válaszolta kissé flegmán.

- Magyarázatot várok Öntől! Nem egyszer hozott kínos helyzetbe, először a kötélmászásnál, majd a büfében. Elfogadható magyarázatot várok a tettére! – álltam el az útját és mondandóm közben egyenesen belenéztem a szemébe, igyekeztem, hogy a szemem se rebbenjen. Fő a határozottság. Döbbent, majd értetlen arckifejezést vágott.

- Fogalmam sincs, mit hordasz itt össze! Mi volt a kötélnél és a büfében? Továbbá mi az, hogy te kérsz számon egy tanárt? – kérdezte szemrehányóan.

Kezdett elpattanni nálam a cérna. Mit képzel, hogy megjátssza magát ez az alak! Utólag visszagondolva elszámolhattam volna tízig, mielőtt megszólalok, de hiába, én már csak ilyen előbb beszélek, és csak utána gondolkodom, típusú emberke vagyok.

- Na, ide figyeljen sensei, mert nem mondom el még egyszer! Miért tetteti azt, hogy nem tudja, miről beszélek? Nagyon is jól tudja, de ha ennyire szeretné, felfrissítem az emlékezetét. Először is a kötélmászásnál belemászott a seggembe szó szerint és felajánlkozott, másodszor a büfében beletömte a farkát a számba, bassza meg! – ordítottam bele a képébe. Sokkot kapott arcát látva rájöttem, hogy túlléptem a határt. Próbált megszólalni, de nem jött ki hang a torkán.

- Izé, elnézést kérek a nyers tálalásért, de ez az igazság, és ezt Ön is tudja. – próbáltam picit szépíteni a helyzetet.

- Beszívtál? Bebaszva jöttél suliba, te szerencsétlen? – ragadta meg a karomat és megrázott. Azt gondoltam simábban fog menni minden, erre a forgatókönyvre egyáltalán nem számítottam. Belegondolva, most egyáltalán nem viselkedett furcsán. Csupán képzelődtem volna korábban? Hiszen olyan valósághű volt minden, nem lehetett a képzeletem! Akkor most miért tűnik minden másnak?

- N-nem, teljesen józan vagyok. De nem értem miért tagadja még mindig.

- Miféle beteges képzelgéseid vannak velem kapcsolatban, úristen. – közben kezét végigfuttatta a haján. – Megtiltom, hogy ezt terjeszd itt a suliban és egy pszichológusnak is látnia kell. Nekem barátnőm van, akit imádok, nem vagyok meleg. Tönkre akarsz tenni, hogy ilyeneket találsz ki rólam? – nézett rám dühösen.

Nagyon nem áll jól a szénám. Lehet tényleg elment az eszem?

- Dehogy, nem áll szándékomban tönkretenni, felejtse el ezt a kis közjátékot – néztem rá könyörgő kiskutyaszemekkel. Elengedte a karomat, majd nekidőlt a falnak.

- Ide figyelj, nincs bajom a melegekkel, csak ne lássam őket ahogy… na, érted. Ha így akartál féltékennyé tenni valakit, nem volt jó ötlet. Szerencséd, hogy így reagáltam le a helyzetet és elszámoltam ötvenig, mert egy akkora pofont akartam adni neked, hogy a másikat a fal adta volna. Szóval, csak hogy világos legyen, ezt meg ne halljam tőled még egyszer, a pszichológussal pedig beszélek veled kapcsolatban.

- De…

- Nem tűrök ellentmondást. Most pedig mennem kell órára. Később még beszélünk erről – ellökte magát a faltól és végül eltűnt a folyosó végén.

A fejemet odanyomtam a falhoz. Most már nem értek semmit sem. Sóhajtottam egy nagyot. Ezt jól elszúrtam. Felemeltem a tekintetemet, és két dühös szempárral találtam szembe magamat. Izuru… a rohadt életbe!

- Izuru, várj! Állj már meg, hallod! – kiáltottam szerelmem után, persze ahogy az várható volt, ahelyett, hogy megállt volna, még inkább rohanni kezdett. Fogalmam sem volt róla, mennyit hallhatott a beszélgetésből, bár kikerekedett szemeit látva és azt a tényt is számításba véve, hogy jó 10 perce loholok utána az egész iskolán keresztül, valószínűleg mindent. Az egészet egybevetve, bazi nagy szarban vagyok. Izuru a hátsó kapu felé vette az irányt, ám azt csak délben szokták kinyitni, úgyhogy kifulladva odaértem mellé és lefogtam a karját.

- Engedj el, Ataru! Te megőrültél, begolyóztál! Hagyjál már békén! – rángatózott jobbra-balra, de mivel erősen tartottam feladta a menekülést és megadta magát nekem.

Lassan elengedtem a kezét. Továbbra sem nézett rám, hanem ököllel belecsapott a kapuba.

- Figyelj, Izuru, mindent megmagyarázok csak hallgass meg. – mondtam, közben nekidőltem a vállammal a kapuban.

- Amit hallottam az kész őrület. Azon mit kell megmagyarázni, mi?! – nézett rám dühtől fénylő szemekkel. Most nem csillagok táncoltak a szemében, hanem sötét felhők gyülekeztek.

Sóhajtottam egy nagyot. Szeretem Izurut, ezért joga van megtudni az igazat, még ha bolondnak is fog nézni, bár már most is azt gondolja, akkor meg nem számít.

- Ez egy hosszú történet lesz, készülj fel rá. Először is, tudod, hogy milyen szarul alszom és rosszakat álmodok. Mindig te vagy az, aki megnyugtatsz engem és akárhányszor megkérdezted, mit álmodtam, azt feleltem nem emlékszem, nem tudom. Pedig nagyon is tudtam.

Végre rám emelte a tekintetét. – Akkor meg miért nem mondtad el? Nem értem. Az álom az csak álom, segíthettem volna.

Szomorúan ráztam meg a fejemet. – Nem tudtál volna segíteni, Ez a valami soha nem hagy nyugodni. Tudod mit álmodtam? – vettem egy mély levegőt, majd folytattam. – Azt, hogy egy férfi, akit álmomban sohasem láthatok, mert beköti a szememet, csak a hangját hallom és ez szörnyen ijesztő, szóval ez az ember lekötöz és perverz dolgokat művel velem.

Izuru fel alá járkált miközben én beszéltem. – Nem jó a szex? Nem jól csinálok valamit? – nézett fürkészően a tekintetembe. A döbbenettől pislogni is elfelejtettem.

- Nem, nagyon is jó, félreértesz. Másról van szó. Ez az álombéli alak, Ikoma-sensei!

Izuru gúnyosan felnevetett. – Már hogy lenne ő? Hallod egyáltalán miket beszélsz? A sensei valóságos, az álombéli fazon meg csak álom, a vágyaidat testesíti meg. – majd hirtelen elkomorult. – Csak nem kezdtél el drogozni?

- Persze, hogy nem! Soha sem szednék semmi szart! – üvöltöttem rá. – Tegnap Ikoma-sensei utánam jött a büfébe és…

- És? Mi történt? Fejezd már be azt az átkozott mondatot! – túrt idegesen a hajába Izuru.

- Nagyon nehezemre esik nekem erről beszélnem veled, de meg kell tudnod. Szóval a sensei rám mászott a büfében és beletuszkolta a farkát a számba. De nagyon furcsa volt minden, mert utána csak arra emlékszem, hogy Toko keltegetett. Úgy tűnik, valamikor elaludhattam. – fejeztem be végül mondandómat.

Izuru kezdeti dühének egy része, elpárologni látszott, amikor az utolsó két mondatot kiejtettem a számon.

Ki vagy te? És mi a fenét akarsz tőlem?

2. fejezet

Okamoto-sensei lázasan magyarázott, ám én csak tátogó száját láttam, a gondolataim teljesen másfele kalandoztak. Izuru lelkesen jegyzetelt mellettem, mint mindig, így legalább lesz kitől elkérnem az óra vázlatát. Magam elé vettem a füzetemet, és a kezembe fogtam egy tollat álca gyanánt, és gondolatban a ma reggeli tesiórára repültem vissza. Ikoma-sensei egész idő alatt rajtam tartotta a szemét. Bármit csináltam, a tekintetét magamon éreztem. Amikor elmondtam ezt Izurunak, ő csak legyintett, és közölte velem, hogy paranoiás vagyok. Persze a kötélnél történt kis közjátékot nem meséltem el neki, de Ikoma-sensei akkor is roppantmód furcsa. Olyan érzésem volt, ahogyan hozzám nyomódott, mintha bepróbálkozott volna nálam, ami persze tökéletes baromság, miért tenné… de mégis, nem tudok szabadulni attól, hogy felajánlotta magát. Megráztam a fejemet, és egy nagyot sóhajtottam. A mai napon, úgy látszik, mindenben szexuális töltést látok, köszönhetően a reggeli álmomnak. Egy pillanat! Az nem lehet… kizárt! Elkapott a pánik. Görcsösen szorítottam a tollat, az ujjaim teljesen elfehéredtek. Mit is mondott álmomban az a pasas… hamarosan újra találkozunk. Ikoma-sensei pedig azt mondta, hamarosan befejezzük, amit elkezdtünk. De hát nem kezdtünk el semmit! Hacsak az álombéli fazon és ő egy és ugyanaz. Ahogy erre a következtetésre jutottam, kínomban felnevettem, a fejemet elkezdtem belecsapkodni a füzetembe. Jó pár kérdő szempár fordult felém, köztük Izurué is, úgyhogy abbahagytam, és ráfeküdtem a padra. Hamarosan megéreztem a vállamon gyengéd kezének simogatását, és ez így is maradt az óra végéig.


Ahogy kiléptünk csengetés után a teremből, Izuru most azonnal elmondod mi volt ez az egész nézésével találtam szembe magam. Megrántottam a vállamat és megráztam a fejemet.
– Ne szórakozz, Ataru. Totál kivoltál az órán. Úgy viselkedtél, mint akit egyből csomagolhatnánk is kényszerzubbonyba.
– Ne túlozz. Ennyire még nem gázos a helyzetem, de ha netán eljutnék eddig a szintig, akkor inkább lőj le. Amúgy csak fáradt vagyok, kivagyok idegileg, ennyi az egész. Szükségem van egy kávéra, és arra, hogy hazamenjek pihenni.
Továbbra is fürkésző tekintettel nézett rám. Nem nagyon vette be a dumám. Kezemet a vállára tettem, és mélyen belenéztem a szemébe.
– Tényleg minden oké velem, ne aggódj. Amire hazajössz, már kutya bajom se lesz. És csaphatunk egy görbe estét is – húztam mosolyra a számat. Úgy tűnt, kissé megnyugodott, és az arcizmai kissé ellazultak.
– Szeretlek, és minden érdekel, ami veled történik. Bízom benned, remélem, tényleg csak erről van szó. Mellesleg, alig várom, hogy megdugjalak – mondta közelebb hajolva.
– Én is. De mindent a maga idejében. Elmegyek a büfébe, veszek egy kávénak nevezett löttyöt, és hazamegyek.
– Rendben. Akkor otthon találkozunk – borzolta össze a hajam Izuru, és elindult felfelé a lépcsőn a következő órára. Én a másik irányt vettem célba, egyenesen a folyosó végén levő büfét, ami most teljesen üres volt. Ritka alkalmak egyike. Máskor pofátlanul tolakodni kell, hogy hozzájusson az ember bárminemű ételhez, italhoz. Pár lépést tettem a bódé felé, majd csalódottan felsóhajtottam. Az ablaküvegen egy cetli állt, rögtön jövök felirattal. Ilyen az én formám. A szemem viszont rálelt a megmentőmre. Egy kávéautomata. Éljen! Táskámat ledobtam a hozzám legközelebb álló asztalra, zsebemből előhalásztam pár aprót, és rányomtam az eszpresszóra. Pár pillanat múlva szürcsölhettem is hőn áhított kávémat. Nem sokra rá lépések zaja ütötte meg a fülemet. Biztosan a büfés jön vissza, végtére ideje lenne már. Ráérősen emeltem fel a fejemet, majd döbbenten néztem az érkezőre, mert hát nem a büfés jött vissza, hanem Ikoma-sensei lépett be mosolyogva. Ennek hatására sikeresen félrenyeltem a kávét is, köhögtem, fuldokoltam, közben a sensei mögém lépett, és kezével megveregette a hátamat. Amikor úgy tűnt, megmaradok, elrebegtem egy halk köszönömöt, felálltam, a kuka felé vettem az irányt, eldobtam a poharamat, majd visszasétáltam az asztalomhoz a táskámért. Azt hiszem, ideje mihamarabb elhúznom innen a csíkot. Különös érzés kerített hatalmába, amikor a közelemben volt, egyből előjött bennem a menekülési kényszer. Ahogy a táskámért nyúltam, ő megelőzött, és elvette, majd lerakta maga mellé. Kezdtem morcos lenni. – Kérem, visszaadná a táskámat? Sietek – hadartam.
– Gyere, és vedd el – dobta fel a labdát.
– Nincs időm játszadozni. Tényleg sietek – próbálkoztam ismét. Ahogy végignéztem rajta, időközben átöltözött. Most egy fekete pólót viselt, amin a népszerű Coldrain együttes látszott, továbbá kék farmert vett fel, a sportcipő viszont maradt az, ami korábban rajta volt. Tekintete mélyen belefúródott az enyémbe, míg végül lábát keresztbe téve válaszolt.
– Akár sietsz, akár nem, máshogyan nem fogod megkapni a táskád. Imádok játszani, veled meg főleg.
Ez után a kijelentése után biztosra vettem, hogy a fickó teljesen lökött, úgyhogy hátrálni kezdtem. Olyan hirtelen pattant fel és kapott el, hogy egyszerűen nem tudtam lereagálni. Az egyik pillanatban még ott ült, a következőben pedig engem fogott le. Kezeimet hátrafogta, és hiába próbáltam szabadulni, nem sikerült, hihetetlen ereje volt. Fogott egy széket, majd hanyatt ledöntött rá, ő pedig rám ült. Az arcából nem tudtam semmit sem kiolvasni. Teljes pókerarccal tette azt, amit.
– Mit művel? Eresszen már el! – kiáltoztam. Persze rám se hederített, hanem lehajolt, és megcsókolt. Lágyan, finoman. Kihasználva kezdeti döbbenetemet, lehúzta a cipzárját és elővette a nadrágjában szunnyadó „szörnyet.”
– Ugye nem felejtetted el, mit ígértem neked? – nézett rám mosolyogva. – Igaz, még mindig nem teljesíthetem, de valamennyi élvezetet adhatok.
Ezzel közelebb kúszott hozzám, egy kézzel fogott le, a másik kezében a farkát fogva nyomult még közelebb.
– Szopj! – parancsolta.
Megmakacsolva magamat, jó szorosan összezártam a számat, és elfordítottam a fejemet. Azt lesheti, hogy megtegyem.
– Ejnye, Ataru. Ezzel csak még jobban felizgatsz, hogy kéreted magad – búgta negédesen.
Felállt, majd befogta az orromat. A rohadék! Egy darabig kitartottam. Nem akartam megadni neki a győzelmet. De győzött az életbenmaradás, így ki kellett nyitnom a számat levegőért, ő pedig egyből lecsapott rám, és betuszkolta hosszú, eres farkát a számba. A győzelmet láttam megvillanni a tekintetében. Lassan kezdte mozgatni a csípőjét, közben egyik kezével tartotta a fejemet és irányított. Nagy nehezen végre kikerült a számból, oldalra fordultam, és köptem egy nagyot, erre visszafordította a fejemet, és megszólalt.
– Ne oda köpj, hanem a faszomra! – Majd újból befogta az orromat, és én megint vesztettem, így újra befurakodott a számba a szerszámával, most viszont nyoma sem volt az előbbi lassú ritmusnak, durván mozgatta a fejemet, ő is erőseket lökött, a fogaim összekoccantak, hihetetlen tempót diktált. Éreztem a számban, hogy lesz egyre keményebb és nagyobb. Már egyik kezével se fogott le. Közösen diktáltuk a ritmust. Míg végül éreztem, hogy itt az idő, utolsó remegésével és a nevemmel az ajkán beleélvezett a számba.


– Ataru-san? Ébresztő! Ne itt aludj, drágaságom – szólalt meg egy kedves, ismerős hang.
Kinyitottam a szememet, és Toko nézett farkasszemet velem. Megdörzsöltem a szememet, és körbepillantottam, míg végül rájöttem, hogy elaludhattam a büfében.
Feltápászkodtam, és bocsánatkérően néztem a büfésre.
– Ne haragudj. Nem állt szándékomban pont itt szunyókálni.
– Úgy látszik, mégis sikerült – mondta karba tett kézzel.
– Már itt sem vagyok. – Ezzel kaptam is volna fel a táskámat, de nem volt az asztalon, hanem a velem szemben levő szék mellett. Egyből beugrott minden. Ikoma-sensei, a farka a számban…
De ha nem volt itt, és ez az egész csak egy álom, mit keres ott a táskám, ahova ő rakta? Na és mikor aludhattam el?


Fél hat után pár perccel kattant a zár, és Izuru lépett be az ajtón.
– Ataru, megjöttem! Merre vagy?
Hallottam, ahogy ledobta a táskáját a földre, levette a cipőjét, és engem szólongatott. Majd nyílt a szoba ajtaja, és belépett. Amint megpillantott, és szemével felmérte a helyzetet, a tekintete ellágyult, és elmosolyodott.
– Isten hozott itthon! – Megfogtam a másik pohár pezsgőt, és odanyújtottam neki, ő pedig elvette, majd koccintottunk, és fenékig lehúztuk az egészet.
– Csináltam neked vacsorát és egy kis desszertet is. Biztos nagyon éhes lehetsz.
Elvette tőlem az üres poharat, majd lerakta az asztalra, és megfogta a kezemet.
– Borzasztóan éhes vagyok, de nem étel az, amire vágyom. Rád van szükségem, Ataru. Őrülten kívánlak. – Majd csókot lehelt a tenyerembe.
– Ki fog hűlni a vacsora – húztam az időt. – Úgy pedig nem lesz finom, biztos…
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert Izuru magához rántott, és szenvedélyesen megcsókolt. Beletúrt a hajamba, amitől még jobban beindultam, ezért megfogtam a fenekét, és még szorosabban préseltem magamhoz. Harapdálni kezdtem a fülét, ő közben édesen nyögdécselt. Odaaraszoltunk az ágyhoz, és csók közben együtt dőltünk le rá. Ő került felülre, levette a pólóját, majd megfogta a kezemet, és a szívéhez húzta. Nagyon gyorsan vert a szíve.
– Ataru – mondta elcsukló hangon. – Sokszor mondtam neked, hogy szeretlek, de azt akarom, ne csak szavak legyenek ezek, hanem még biztosabb kötelék, ezért érzed, mennyire ver a szívem? Ezt te váltod ki belőlem. Egészen a tiéd vagyok.
Nem tudtam megszólalni. Izuru csak nézett engem, én meg mint valami dedós elkezdtem pityeregni. Folytak a könnyek az arcom két oldalán, ő pedig odahajolt, és elkezdte lecsókolni őket. Úgy kapaszkodtam belé, úgy csókoltam, mint még soha. A könnyeim akkor is folytak, amikor belém vezette két ujját, majd végül belém hatolt, és a testünk egy ütemre mozgott, a szerelem ütemére. Mindegy egyes lökés az életet jelentette, a szerelmet, ami a boldogságot hozta az életünkbe. Úgy aludtunk el, hogy ő bennem maradt. Szorosan hozzám bújva, átkarolva, mintha attól félne, valaki ellop tőle. Mindketten álomba merültünk, de az én álmom nem volt békés, közel sem.
– Újra itt vagyok, Ataru! Ha azt hiszed, ő a neked való, csalódást kell okoznom. De majd te is rájössz erre, ha magamévá tettelek – szólalt meg álmaim kísértője. Én pedig elvesztem álmom sötétjében.

Ki vagy te? És mi a fenét akarsz tőlem?

1. fejezet

A szívem hevesen vert, nem tudtam hol vagyok, és mit akarnak velem csinálni. Egy kényelmetlen fa széken ültem, valaki pedig bekötötte a szememet és a kezeimet is odakötözte a székhez jó szorosan. Próbáltam hegyezni a fülemet, hátha meghallok valamit, de csak az ablakrésen át beszűrődő szél hangját hallottam. Elkiáltottam magamat.

- Hé, van itt valaki? Mit akar tőlem? Engedjen el!

Abban a pillanatban egy erős kéz rántotta meg a hajamat, majd végigsimított rajta és a szájával megnyalta a fülemet.

- Jól áll neked, ha mérges vagy. – mondta az ismeretlen, majd a nyelvével tovább folytatta a fülem nyaldosását, a kezeivel pedig elkezdte kigombolni az ingemet. Teljesen kétségbe estem. Kezdtem rájönni mit is tervez velem. Fel akar falni.

- Ne csinálja! Ez molesztálás, ezért feljelenthetem, a fenébe is! Vegye le a szememről ezt a szart! – ordítottam bele a vakvilágba. Úgy tűnt, a zaklatómat nem izgatta a kirohanásom, tovább folytatta, amit elkezdett, annyi különbséggel, hogy a szájával a mellbimbóimat nyalogatta és szívogatta.

- Nem hallja?! – kiáltottam kétségbeesetten.

Egy pillanatra abbamaradt a „kényeztetés”.

– Mért hagynám abba? Láthatóan te is élvezed. – vidámság bujkált a hangjában.

- Baromság! Egyáltalán nem élvezem! Eresszen már el! – ordítottam továbbra is, mint egy fába szorult féreg. Zaklatómat nem hatotta meg a dolog, mivel a nadrágom gombjával kezdett el babrálni. Rángatóztam össze-vissza, de a helyzetem reménytelennek tűnt. Fogalmam sem volt, hogy kerültem ide és ki ez a pasas. Muszáj húznom az időt, hátha megtalál valaki és kiment innen. Megköszörültem a torkomat, ami teljesen ki volt száradva.

- Kaphatnék egy pohár vizet legalább? – kérdeztem reménykedve. Egy kis időre abbahagyta a lábam közti matatást és hallottam, hogy felállt, majd közelebb hajolt hozzám. Utálom a sötétséget, mi több, gyűlölöm. Kezdtem rájönni, milyen szörnyű is lehet a vakoknak, hogy kénytelenek a fülükre hagyatkozni a tájékozódásban. Érdes hangja zavarta meg elmélkedésemet, majd menta ízű lehelete csapta meg az orromat.

- Szomjas vagy Ataru? – kérdezte mézes mázos hangon. – Vízzel sajnos nem szolgálhatok, de mással igen. – majd hirtelen ajkaival lecsapott az enyémre, nyelvével befurakodott a számba. Honnan tudja a nevemet? Nekem egyáltalán nem tűnik ismerősnek a hangja. Vagy mégis találkozhattam vele már korábban? Próbáltam koncentrálni és gondolkodni, de a kezével rámarkolt a férfiasságomra és elkezdte simogatni, majd egy erős rántással lehúzta az alsónadrágomat így a keze akadály nélkül tapadhatott tovább a farkamra. A szájával továbbra is fogva tartotta az enyémet. Kezdtem elveszíteni a kontrollt. Én is visszacsókoltam és egyre hevesebb táncot járt a nyelvünk. Majd lassan eltávolodott tőlem, én pedig teljesen kifulladva vettem a levegőt. Nem lesz ez így jó. Arról volt szó, hogy húzom az időt, ennek ellenére inkább túl gyorsan is halad ez az egész. Alig fejeztem be ezt a gondolatomat, az elmém elhomályosult, ugyanis szájával elkezdte kényeztetni ágaskodó férfiasságomat. Először lágyan nyalta végig, majd finoman bekapta és óvatosan szopogatni kezdte, majd egyre erősebben, gyorsabban szopta én pedig elvesztem teljesen.

Végül abbahagyta. Elfúló hangon szólaltam meg. – Folytasd, ne hagyd most abba. – kérleltem. Odahajolt a fülemhez, lágyan belecsókolt, majd ezt mondta. – Sajnálom, Ataru, de nem folytathatom. Hamarosan újra találkozunk, és végleg az enyém leszel. Olyan orgazmusban foglak részesíteni, hogy azok után sose fogsz más férfira vágyni csak rám.

Kétségbeesetten forgattam a fejemet, hátha meghallom valahol, de csak a csend válaszolt.

- Ne hagyj itt! Gyere vissza és fejezd be, amit elkezdtél te átkozott!

A saját kiabálásomra ébredtem kora reggel. Kábán felültem az ágyamban és körülnéztem, hol is vagyok. A saját szobám képe fogadott, a jobb oldali kanapén, tegnapi ruhadarabjaim hevertek, velem szemben az íróasztalom nézett farkasszemet velem, a székre akasztva az iskolatáskám lógott, az ajtófélfának dőlve pedig Izuru nézett rám aggódó tekintettel.

- Minden rendben van, Ataru? Megint rosszat álmodtál? – kérdezte.

Rosszat? Végül is nem volt annyira rossz álom, így visszagondolva nagyon is valósághű volt. Ékes bizonyítéka ennek a még mindig akcióban levő farkam. A fenébe. Megdörzsöltem a szememet majd kikászálódtam az ágyból. Muszáj lesz könnyíteni magamon. Így nem mehetek el suliba.

- Nem emlékszem mit álmodtam. – füllentettem. Ahogy elhaladtam Izuru mellett elkapta a karom és nekilökött a falnak. Tekintete szorosan tapadt az enyémre, majd lenézett meredező hímtagomra. Szája mosolyra húzódott.

- Csak nem nélkülem akartad elintézni ezt? – mutatott szemével sajgó erekciómra.

Lesütöttem a szememet és elpirultam. Izuru gyerekkori jó barátom volt, olyan 5 éves lehettem, amikor a szüleivel ideköltöztek a szomszéd utcába. Emlékszem egyedül ücsörgött a játszótéren egy hintában, lábaival rugdalta a port. Hamarosan elkezdett szakadni az eső, a többi gyerek gyorsan fedezéket keresett magának, vagy hazafutott a szülői ház nyújtotta menedékbe, ő viszont továbbra is ott ült, szomorúan. Mindezt a lépcsőházból néztem végig, aztán hirtelen ötlettől vezérelve kiszaladtam a zuhogó esőbe, egyenesen hozzá, megfogtam a kezét és elrángattam a hintától, vissza a lépcsőházba. Kikerekedett szemekkel nézett rám, de nem szólt egy szót sem. Így kezdődött a barátságunk, és folytatódott tovább egészen az egyetemig. Középiskola vége felé, pedig még szorosabbá vált a kapcsolatunk, először poénnak fogtuk fel a dolgot, majd szép lassan átváltott az egész valami mássá, komolyabbá. Végül túlestünk az első csókon, és megtörtént az első szerelmeskedés is. Mindez majd egy éve történt már.

- Ataru? Min gondolkodtál el így? – nézett rám csupa gyöngédséggel Izuru.

- Arra, hogyan ismerkedtünk meg. – válaszoltam. – A másik kérdésedre pedig a válaszom, nem nélküled akartam elintézni. Szeretném, ha te is velem jönnél a fürdőbe. – miközben ezt mondtam nem néztem a szemébe. Rossz szokásom, hogy szörnyen zavarba tudok jönni.

Izuru végigsimított az arcomon, majd megfogta a kezemet és együtt beléptünk a fürdőszobába.

Nem sokkal fél nyolc után léptünk be az iskolába. A többi diák önfeledten nevetett valamin, páran kávét szürcsöltek, a stréberek ki se látszottak a papírkupac alól. Izuru vállára tettem a kezemet.

- Lemegyünk akkor a tornaterembe kicsit edzeni, amíg kezdődik a jog óra? – fordultam felé.

- Naná. – vigyorgott. – Kordában kell tartanom ezt a testet így is, nem csak lepedőakrobatikával – kacsintott rám. Teljesen elvörösödtem és gyorsan körülnéztem hallott-e minket valaki, de úgy tűnt, mindenki el volt foglalva a saját kis dolgával.  

- Olyan hülye vagy. – bokszoltam bele a vállába. Majd elindultunk a tornaterem felé. A tornatanár Suzuki-sensei nagyon rendes volt, mert mindig beengedett minket soron kívül is edzeni. Végigmentünk a lámpákkal világított folyosón, majd miután sikeresen találtunk üres öltözőt beléptünk és bezárkóztunk. Ledobtam a tesicuccomat a padra, kibújtam a cipőmből, levettem a pólómat majd kigomboltam a farmeromat, lehúztam a cipzárt és kiléptem belőle majd felakasztottam minden ruhadarabot a fogasra. Izuru nem messze állt tőlem és csak nézett. Megfordultam és kérdően néztem rá. – Te nem öltözöl?

Tett egy pár lépést felém, majd odahajolt hozzám és szájon csókolt. – Legszívesebben most azonnal magamévá tennélek. – mondta sóvárogva.

Megfogtam az arcát és egy apró csókot leheltem a homlokára. – Nem volt elég a reggeli szex? – kérdeztem vissza.

Egy nagyot sóhajtott, majd elkezdett kibújni a ruháiból. – Belőled sose elég. – válaszolta végül.

Amikor mindketten elkészültünk, kiléptünk az öltözőből, bezártuk a cuccunkat és fütyörészve vonultunk végig a folyosón. Felmentünk a lépcsőn és benyitottunk a tornaterembe. Más diákok már bemelegítettek, páran beszélgettek. Izuru-val odaálltunk a pálya szélére és vártuk Suzuki-sensei-t, hogy kiossza a feladatokat. Nemsokára nyílt a terem ajtaja és Suzuki-sensei lépett be rajta egy ismeretlen férfival az oldalán. Kérdően néztem Izurura, és ő is ugyanúgy nézett vissza rám.

- Egy kis figyelmet kérnék! Egyéb magánjellegű okok miatt, egy hónapra itt kell, hagyjam az iskolát, ezért szeretném nektek bemutatni az új testnevelő tanárotokat Ikoma Daiki-t. Fogadjátok őt, olyan szeretettel, ahogyan engem is fogadtatok. Hamarosan újra találkozunk. Át is adnám akkor a szót Ikoma-sensei-nek. További szép napot! – mondta Suzuki-sensei és kiment a teremből.

Odafordultam Izuru felé, közben Ikoma-sensei elkezdte magyarázni mik a követelései és egyebeket.

- Nagyon sajnálom, hogy nem Suzuki-sensei fogja tartani ezt az órát. Annyira jó arc volt. Ez az új hapek, nem győzött meg túlságosan. – néztem felé. Két oldalt fel volt nyírva a barna haja, középen pedig felzselézve, fekete izompólót viselt, fehér melegítőnadrággal és fekete-fehér tornacipővel. A szeme fürkésző volt, olyan érzés keltve mintha az ember veséjébe látna vele.

- Nekem sem tűnik túl bizalomgerjesztőnek, de szerintem egy esélyt mindenki megérdemel. – mosolygott rám Izuru. – Bemegyek, a szertárba hozok ki súlyzót magamnak, te mit szeretnél csinálni?

Végiggondoltam a lehetőségeket és a kötélmászást választottam. – Megyek kötelet mászni. – mondta Izurunak, aki egy bólintással nyugtázta a döntésemet. Négy szabad kötél is lógott úgy látszik, rajtam kívül más nem szeretné ezt csinálni. Nem is baj. Jó szorosan megmarkoltam a kötelet, majd vettem egy nagy lendületet és a lábaimmal átkulcsoltam. Már épp másztam volna, amikor valaki szorosan mögém lépett és átkarolt. Balra fordítottam a fejemet, hogy lássam ki is az. Ikoma-sensei tartott fogva.

- Elnézést, de megengedné, hogy felmásszak?

Még jobban hozzám préselte magát, majd odahajolt a fülemhez és válaszolt.

- Tudnék mást is, amin gyakorolhatnál – suttogta.

Megzavarodva néztem rá. Mi a fenéről beszél ez?

- Ne haragudjon, de nem igazán értem miről beszél. Én csak fel szeretnék mászni erre a kötélre, ennyi – mondtam, most már kissé bizonytalanul.

Elmosolyodott. Nem hétköznapi mosolynak tűnt, ördöginek.

- Ataru, ígérem, hamarosan befejezzük, amit elkezdtünk. – mondta, majd hirtelen elengedett és odébb ment a kosarazó srácokhoz. Értetlenül bámultam utána. Mi a fene folyik itt?